OO. - Prológus

Zokogva fekszem a stégen, miközben a madarak boldog csicsergését hallgatom. 

Boldogok. Mindenki undorítóan boldog, és én vagyok a kivétel. 

Az alkohol hatására rengeteg érzelem forr bennem. Gyűlölet, undor, bosszú vágy, ez a mérhetetlen fájdalom.

Hogy engedhettem, hogy idáig fajuljon minden? Tönkretettem magam, és még azt is hagytam, hogy segítsenek benne. 

Fáj élni - gondolom magamban, majd felülök, és csuklómmal letörlöm arcomon végiggördülő könnycseppjeimet. 

Mélyen beszívom a levegőt, és gúnyosan felnevetek.

- Undorító - szűröm fogaim között - szánalmas vagy, Gwen.

Undorom magamnak, az alkoholtól bűzlött ruháimnak, a világnak, és minden olyan embernek szólt, akik miatt idáig jutottam.

Barátok, szerelmek, család. Egyáltalán mit is jelentenek ezek a szavak? Nekem ők okozzák a halálomat, és a bánatomat. A kínokat, melyeket nap mint nap átélek.

Én beteg vagyok. Elmebeteg. Két ember lelke lakozik bennem, de a gonosz már teljesen elhatalmasodott a jó felett, legyőzte. Most már teljesen üres vagyok, nincs bennem más csak a gonoszság és a gyűlölködés mindenkivel szemben. 

- Meg kell halnom - suttogom, és elmosolyodva bólintok egyet, ezzel magamat győzködve arról, hogy helyes amit mondtam - meg fogok halni. 

Tenyereimet a kemény fára nyomom, így megtámasztva magamat lassan felállok, és teljesen a stég szélére sétálok.

Ismerem ezt a nagy tavat. A túloldal egész messze van, mintha egy kisebb tenger lenne. Mély ezen a részen.

Az ital hatása kezd kimenni a szervezetemből, és úgy érzem, mindjárt az egész tartalma távozni készül a testemből, így mielőtt ez megtörténhetne, cselekszem. 

Hátat fordítok a tónak, majd egy kicsit behajlítva térdemet, hátra billenek. Rövid ideig zuhanok, majd érzem, ahogy a vízbe csobbanok.

Hideg, már első pillanattól kezdve mintha ezer apró tűvel szurkálnák testemet, szörnyű érzés, pánikolni kezdek, de a hideg hatással van testemre, és alig bírok mozogni. 

A régi érzések törnek elő benne, és már bánok minden tettemet. Mardos a bűntudat, szét tépi lelkemet.

Amit érezek, hogy lassacskán elvesztem eszméletemet, minden érzést mélyen eltemetek magamban, és arcok jelennek meg előttem. Damien, Carla, Greg, Corinne... 

Arcomra halvány mosoly kúszik, és lehunyom szemeimet, a borzasztó érzés pedig elmúlik. 

Csak az ő mosolygós arcuk, és én.

Már semmit nem érezek.

*1 évvel ezelőtt...*